Szumó felhúzás

Régóta szembenállás van a konvencionális, ill. a szumó felhúzást preferálók között abban a kérdésben, hogy a szumó felhúzás csalás vagy nem.

Mivel a szabálykönyv lehetővé teszi, ezért nem csalás, ezen kár is kattogni. Hogy könnyebb volna? Inkább hatékonyabb, már ha csak a megmozgatott tömeg az, ami számít.

A 2016-os IPF világbajnokság után készült egy statisztikai elemzés a szumó, ill. a konvencionális felhúzást választók arányáról, és a győztes fogások típusáról is.

Mindkét nem versenyzői nagy számban húztak konvencionális stílusban is, elég kiegyenlített az arány. Az összes férfi versenyző 53%-a, a nőknek pedig 52%-a húzott konvencionális stílusban, a győztesek mégis inkább a szumó stílusból kerültek ki (15 kategóriából 12).

Tulajdonképpen ez elég szignifikáns ahhoz, hogy ki lehessen jelenteni, hogy szumóval nagyobbat lehet húzni, mert lévén szó versenyről, nyilván egyik győztes sem azért húzott szumó stílusban, mert úgy kevesebbet tud.

Na de a vita tárgya nem ez szokott lenni, hanem az, hogy könnyebb e a szumó felhúzás. Nem könnyebb, ugyanolyan embert próbáló feladat szumó stílusban is maxot húzni, csak az a nem mindegy, hogy ehhez nagyobb súly lehet a rúdon, mint konvencionálisban lehetne (ha a sportolónak "fekszik" a technika, ez 5-10% is lehet).

A szumó stílus mellett agitálók nyilván nem véletlenül azt a kérdést boncolgatják, hogy könnyebb e, mert becsülettel lehet állítani, hogy a szó klasszikus értelmében nem könnyebb, de a végeredmény mégis az, hogy erősebbnek lehet látszani.

Mivel a szumó felhúzásba jobban beleguggolunk (a comb 11-16%-kal közelebb van a vízszinteshez), és széles a terpesz is, nagyobb a teljes erőkar (minden síkot figyelembe véve), míg konvencionálisnál a combcsont függőlegesebb, és szűk a terpesz, ezért a teljes erőkar is kisebb. Ezek a teljes erőkarok oszlanak meg a csípő és a térd között mindkét stílusban a rájuk jellemző arányban.

A felhúzás különböző konfigurációiban a teljes erőkar eltérő, azaz a csípő és a térd erőkarjainak összege nem egyforma nagyságú. Mértékét és eloszlását egyszerre frontális és szaggitális síkban is értelmezni kell (felülnézetből mindkettő egyszerre látszik).

A teljes erőkar szumóban nemcsak nagyobb, de (a nagyobb terpesszel és függőlegesebb törzzsel összefüggésben) úgy oszlik el, hogy jelentékenyebb része jut a térdre, mint konvencionálisban.

A csípőre ható erőkar nagyjából a teljes erőkarnak 52%-a szumónál, míg konvencionálisnál 83%-a, tehát a szumó stílusnál a teljes terhelésből a térd többet vesz fel (~17% helyett 48%-ot).

A nagyobb teljes erőkart viszont bőven kompenzálja a jelentősen (20-25%) lecsökkent mozgástartomány, a ténylegesen kisebb csípőre ható erőkar és nyomaték, ill. az, hogy hiába nagy az erőkar a térden, és nagy a látszólagos beleguggolás, a térdszög és a térdfeszítők munkája valójában még így is alig éri el egy rogyasztás szintjét. A térdfeszítők (és a csípő) valós munkája ezekkel arányos, nagyobb súly mozgatható meg (ízlés kérdése, hogy ez alapján a technikát "könnyebbnek" tekintjük e).

Ez nem befolyásolja azt, hogy az ízületi egészség szempontjából egyébként is kedvezőtlen szögállású térdízületet a kezdeti nagy erőkar miatt fokozott mechanikai terhelés (nyíró erő) éri, akárcsak a félguggolás esetében. Ezekről az erőkről, és az élettani vonatkozásokról bővebben itt.

Az eredményes szumózásnak három feltétele van:

1, megfelelő csípőmobilitás,
2, erős térdfeszítő izmok,
3, ellenálló térdízület.

A szumó felhúzást promótálók szeretik elhallgatni, hogy a technika jelentősen nagyobb terhelést ró a térdízületre (és amíg nincs baj, addig a tanítványnak ez nem is igen fog feltűnni, csak örül a nagyobb súlynak a rúdon). Az alábbi vázlat pl. azt sugallja, hogy a két stílus csípőre ható erőkarja azonos, és térdre ható erőkar nincs is.

Ezt a manipulált vázlatot közzétevők elsődlegesen azt igyekeznek vele igazolni, hogy mivel a két stílus csípőre ható erőkarja azonos, így mindkettő egyforma "nehézségű".

A kép rossz. Vajon a két stílus ábrázolásában miért egyforma hosszú a combcsont felülnézeti képe? Eléggé közismert, hogy kezdőpozícióban a konvencionális esetében függőlegesebb a comb, azaz a vetített képének rövidebbnek kellene lennie.

Nem tán azért ez a "hiba", mert ha a konvencionális stílus helyesen lenne ábrázolva (kisebb lenne az erőkar), azonnal feltűnne, hogy valami hibádzik a jobb oldalon, hiszen közismert, hogy a szumó kevésbé "csípős" gyakorlat, akkor hogy lehetne mégis nagyobb a csípőre ható erőkar a szumónál?

A megoldás, hogy a jobb oldalon erősen hiányzik a térdre ható erőkar, ami a szumó stílusnál sokkal nagyobb, mint konviban, és e terheléseloszlás következtében kisebb terhelés éri a csípőt még a nagyobb teljes erőkar ellenére is.
Ez a térdre ható nagyobb terhelés, és nem a mobilitás esetleges hiánya az oka annak, hogy a nagyobb súlycsoportokban, ahol a súlyterhelés a legnagyobb, alig húznak szumóban.

A fenti képen bejelölt csípőre ható erőkar akkor lenne igaz, ha szumó felhúzás közben nem előre, hanem a jobb térdünkre hajolnánk. Vajon hányan végzik így a gyakorlatot? A valós erőkarok így néznek ki felülnézetből (ha a rúd tényleg egy kicsit a térd előtt van):

Valójában általában már a konvencionális felhúzás ábrázolása is hibás, mivel a kiindulási helyzetben párhuzamos combot mutatnak, de valójában senki nem húz teljesen párhuzamos combokkal (lábfejekkel) konvencionálisan sem. Egy kicsit kifordított lábfejjel húzunk, és a térd ezt követi is.

Ha ez megvan, akkor már össze lehet vetni a konvencionális és szumó típusú felhúzások lényegesebb erőkarjait (azzal az egyszerűsítéssel, hogy az egész emelőrendszer tömegközéppontja a rúd, mint legnehezebb összetevő közepe).

Erőkar van a csípő és a rúd között (szaggitális síkban), valamint a csípő és a térdek között (frontális síkban). Utóbbi miértjét akkor lehet igazán megérteni, ha egy elméleti végállapotot képzelünk el, ahol a törzs függőleges, a combok pedig annyira távolítottak oldalra, hogy a térdek egy egyenesbe esnek a csípővel. Ilyenkor (bár nagyon szumó), a csípő- és térdfeszítés vonatkozásában csak a térdre hat(na) erőkar (ekkor van a térd a legtávolabb a tömegközépponttól).

Minden köztes állásban is van térdre ható erőkar, és minél szűkebb a terpesz, annál kisebb, mivel (egyensúlyi helyzetet feltételezve) a combok közelítésével egyre nagyobb lesz az előredőlés, ezzel együtt a terhelés fokozatosan áttevődik a csípőre. Végül eljutunk a másik elméleti végállapotba, ahol zárt a láb, és csak csípőre ható erőkar lenne (ekkor a tömegközéppont a térd fölött van).
A konvencionális felhúzásnál a mozdulat elején (attól függően, hogy mennyire guggolunk bele), van a térd és a rúd között is minimális erőkar.

A csípő geometriája is befolyásoló tényező. A combnyak és a comb által bezárt szög normálisan (felnőttek esetében) 120-130 fokot zár be (1). Jelentősége elsősorban a teherkar és erőkar megosztásában van, mely normálisan 3:1 arányú.

Amennyiben ez a szög kisebb (2), vagy nagyobb (3) az ízületi felszínek érintkezése nem lesz tökéletes, vagy a nyakra ható nyíróerőket, vagy a fejre ható nyomóerőket fokozza.
Utóbbi esetében (valgus állás) nem a szumó felhúzáson érdemes gondolkodni (már ha nem kifejezetten a csípőprotézisre hajtunk), hanem azon, hogy megfelelő e a sport, amit végzünk, mivel megnő az egységnyi területre eső nyomás, és felgyorsul a porckárosodás üteme.

Varus konfiguráció esetén (2) sem a konvencionális felhúzás a megoldás, mivel ott meg a nyíróerők okozhatnak idővel problémát.

Mindez független attól, hogy egyébként a szumó felhúzás nagyon is jó gyakorlat, nagyobb fokú mobilitást és mozgáskoordinációt igényel, mint a konvencionális felhúzás, tehát összességében ajánlható a végzése. Főleg olyanoknak ajánlható, akiknek rövid a felső végtaguk, vagy a gerincmerevítők környékén nehezebben regenerálódnak, a térdük viszont fel tudja venni gond nélkül a megnövekedett terhelést.

A gond az, ha az eltérő kinetikájú gyakorlatokat azonosnak kezeljük, és egy az egyben hasonlítjuk össze, és a szumó technika alkalmazása csupán azért történik, mert így a gyakorlat neve mellé ugyanazon teljesítőképesség mellett is nagyobb számot lehet írni.
Az igazán nagy gond pedig az, amikor az edző javaslatára áll át a sportoló a szumóra, és az edző elhallgatja a tanítvány elől, hogy ez egy más kinetikájú gyakorlat (kvázi könnyebb), és ezért az ebből fakadó "fejlődése" egy pontig még nem igazi fejlődés, csupán egy másik gyakorlat eredménye, aminek alapból nagyobb a maxa, viszont cserébe a térdízületet nagyobb kihívás elé állítja.

A szumó felhúzás köré rittyentett szemfényvesztést el kellene felejteni, és nem mindenáron azt próbálni igazolni, hogy a konvencionális felhúzással egy az egyben összevethető gyakorlatról van szó.

Az izomaktiváció (EMG) a felhúzásnál is szokott értelmezési gondokat okozni, ezért érdemes elolvasni a low bar guggolás végén az erről szóló részt.

Bővebben a felhúzásokról itt.